NOBILITAS  CARPATHIAE

Magyar nemesi családok felvidéki

CIVIL SZERVEZETE

 

 

 

Március van és határtalan az ÉLET!

Berényi Margit, a Nobilitas Carpathiae civil szervezet kultúrbizottsága elnökének előadása Udvardon a március 15-i ünnepség alkalmából. Udvard, Felvidék, 2012. március 15.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

 

Megtiszteltetés számomra, hogy Udvard nagyközség lakosait és a tisztelt vendégeket üdvözölhetem a március 15-i ünnepi megemlékezésen. Köszönöm meghívásukat!

Március tizenötödike egyik legszentebb, legőszintébb ünnepünk. Az ünnep a pihenés és számvetés, a tervezés és erőgyűjtés, a megtisztulás és útkeresés ideje.

Nemzeti ünnepünk alkalmából nemcsak kívül, de legbelül, a lélek is ünneplőbe öltözik, szerte a nagyvilágban egymáshoz igazodik a magyar szívdobbanás. Szembenézünk a múlttal, álmodjuk a jövőt, de elkerülhetetlenül fell kell tenni a kérdést   önmagunknak és egymásnak:

„Ment-e ügyünk, a magyarság ügye, általunk elébb?” Mit tettünk együtt és külön-külön, azért, hogy a ránk bízott örökséget, magyarságunkat, s mindent, ami ezzel jár megőrizzük, új tartalommal és értékekkel gazdagítsuk, hogy aztán továbbadhassuk az utánunk jövőknek?

Szívesen, mintegy ábrándozva és irigykedve gondolunk vissza a 164 évvel ezelőtti időkre. Szeretnénk, ha ma is lenne egy ilyen nemzetszervező eszme, egy olyan kikristályosodott tartalom, üzenet, amely felrázhatná  álmából, felébreszthetné tétlen szendergéséből ezt a nemzetet. S miközben ezt az eszmét keressük, nem vesszük észre, hogy az egyes ember személyiségét átformáló, az egész nemzet öntudatos létét megújítani képes eszme 1848-49 óta – de például a Rákóczi szabadságharc óta – semmit sem változott!

De mi ez az eszme? Mi ez az embert és nemzetet formálni, megújítani képes eszmeiség?

Rákóczi fejedelem zászlóinak híres latin felirata ez volt: Cum Deo pro Patria et Libertate. Magyarul: Istennel a hazáért és a szabadságért. A később nemzeti Himnuszunkká lett Kölcsey-költemény ugyanezekkel a gondolatokkal indít: „Isten, áldd meg a magyart.” De a lánglelkű költő, Petőfi sem beszél másról, amikor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén híres versét szavalja, melynek versszakonként visszatérő gondolata így hangzik:  „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Biztosan állíthatjuk, hogy amíg ez a nemzet vissza nem talál és nem a szavak, a frázisok, még csak nem is az üres szokások szintjén, hanem a szíve szerint vissza nem talál Istenéhez, addig nem jut túl a reményvesztettségen, a tétlen panaszkodáson. Addig ez a nép legfeljebb a múlt szép emlékei utáni sóvárgásig  jut el, mert a bibliában is ezt olvashatjuk:„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

Most ejtsünk néhány szót a ma történéseiről, amelyet egy Széchényi idézettel indítanék:

„MINDEN NEMZETNEK OLYAN KORMÁNYA VAN, MINŐT ÉRDEMEL.

HA VALAMI OKNÁL FOGVA OSTOBA, VAGY KOMISZ EMBEREK ÜLNEK EGY BÖLCS ÉS BECSÜLETES NÉP NYAKÁRA,

AKKOR a NÉP AZOKAT a SILÁNY FICKÓKAT MINÉL HAMARABB a POKOL FENEKÉRE KÜLDI.

DE, HA EGY HITVÁNY KORMÁNY HUZAMOSAN MEGMARAD a HELYÉN, AKKOR BIZONYOS, HOGY a NEMZETBEN VAN a HIBA.

AKKOR AZ a NEMZET ALJAS VAGY MŰVELETLEN.“

(GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN)

„Dönts jól. Jövőd a tét!”

Vajon gondoltunk-e erre a bölcs mondásra március 10-én az urnáknál, amikor ismét alkalmunk volt jól dönteni, de csak volt, hölgyeim és uraim… itt volt ismét a lehetőség, hogy a magunk kezébe vegyük a dolgaink irányítását. Hogy mi magunk találjunk megoldást közös gondjainkra.

Tenni kellett volna és nem bedőlni, rezignálni, otthon maradni és engedni hogy mások döntsenek… és nem azt várni, hogy a hatalom most végre jóra fordítja az emberek sorsát.

Az emberhez méltó életet nem a hatalom embereitől kapjuk.

Azért nekünk magunknak kell megküzdenünk.

A mi elhatározásunkon múlik.

A mi erőnk ad erőt a valóraváltásához.

 Bennünk a megoldás, és általunk születik a jövő.

Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a felvidéki magyarok többsége félrevezethető és megosztható,  jellemtelen és gerinctelen gyászmagyar, s ez kétségbeejtő jelenség,  korpa közé keveredünk és megesznek a disznók! Nem akarom elhinni, hogy sokan nem tudják: Aki nemzetét elárulja vagy megtagadja, szolgasorsot érdemel! Minek kell történnie hogy a felvidéki magyarság végre megvilágosodjék,  föleszméljen, bátran  és együttesen kijelentse: ragaszkodunk nyelvünkhöz, ünnepeinkhez, javainkhoz, múltunkhoz, meglévő és elorzott jogainkhoz és minden értékhez, amit létrehoztunk, egyszóval magyarságunkhoz.

Mi magyarként akarunk itt élni, és magyarként akarunk itt dolgozni, amint azt tettük századokon át. Ami látszik, ami maradandó, ami kezünk nyomát viseli. Mi tudtunk és tudunk dolgozni. Gyermekeink és unokáink számára egy jobb jövőt akarunk. Újra igazi  Európát. De ennek fejében nemcsak ünnepelni akarunk, hanem élni jogainkkal, tényleges egyenlőségben élni polgártársainkkal.

Hölgyeim és Uraim! A reménykedésből nem élünk meg, tettekre van szükség, elkötelezett, céltudatos munkára: jogainkért, népünkért - s mindezt  mondjuk ki nyíltan - egy magyar párttal közösen. Itt most újra kell építeni a felvidéki magyar nemzetet.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,

Mert él basák és buták közepette,

Mert hiába lett acélból itt a szív,

Szép emberszívként szikrázni ha akar:

A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:

Az Élet szent okokból élni akar

S ha ide dob ki valakit,

annak százszorta inkább kell akarni.

Március van s határtalan az Élet.

Akarjunk végre közös magyar jövőt építeni! Ha ezt együtt AKARJUK, akkor van jövőnk, s akkor:

„A magyar név megint szép lesz...”

 

Adja Isten, hogy így legyen!

És te áldj meg minket, magyarok istene!