NOBILITAS  CARPATHIAE

Magyar nemesi családok felvidéki

CIVIL SZERVEZETE

 

 

 

A történeti alkotmány helyreállításának nincs alternatívája

Dr. jur. Dr.-Ing. Práznovszky Miklós, a Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezet országos elnöke

Az alábbi írás rövidített változatban előadásként elhangzott a Történelmi Alkotmányunkat Helyreállító Szövetség (TAHSZ) Budapesten a Magyarok Házában 2011. november 26-án megtartott 4. érteketletén.

 

A 2010-es magyarországi országgyűlési választások után a győztes FIDESZ belekezdett egy folyamatba, amely „alkotmányozás“ néven vált ismertté. A célja az volt, hogy az évtizedes kommunista önkényuralom után helyreállítódjék a történeti alkotmányunk jogfolytonossága.

Az alkotmányozási folyamat során a magyar nemesi családok Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezet is kidolgozott egy állásfoglalást, amelyet az Országgűlés mellett létrehozott Alkotmányt Előkészítő Eseti Bizottságon kívül megküldött számos közjogi méltóságnak, a történelmi egyházak képviselőinek és további neves köztiszteletben álló személyeknek. A Nobilitas Carpathiae kellő indoklással azt szorgalmazta, következetesen allíttassék vissza az eredeti, 1944. március 18. előtti alkotmányjogi állapont annak minden egyes jogintézményével, többek között a királyság mint államforma, a király jogintézménye, a kétkamarás országgyűlés, valamint az ellenálási jog, mert csak ez felel meg maradéktalanul a több mint ezer éves magyar alkotmány követelményeinek.

Mindannyian tudjuk, hogy a gyakorlat mást hozott. A Magyar Országgyűlés 2011. április 18-i ülésnapján elfogadta Magyarország alaptörvényét, amelyben ugyan kinyilvánítja, hogy „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését,“ de azt is, hogy „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az elsõ szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.“ Az alaptörvényben – annak ellenére, hogy több helyen burkoltan ugyan, de hivatkozik az alkotmányos jogfolytonosság helyreállítására – továbbra is fennmaradt a köztársaság mint Magyarország államformája, a köztársasági elnök intézménye és az egykamarás országgyűlés.

 

Miért monarchia?

A magyar nemesi csaldok Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezete továbbra is kitart eredeti alkotmányjogi javaslatai mellett, mert véleménye szerint csak azok tudják maradéktalanul és hatékonyan orvosolni a Magyarországot ért sérelmeket. Ha a történeti alkotmányunk jogfolytosságáról beszélünk – márpedig arról beszélünk – akkor nem hagyhatunk figyelmen kívül annak néhány sajátosságát, amelyek nélkül semmiképpen sem beszélhetünk történeti alkotmányról. Ezek a következők:

1. Királyság mint államforma;

2. A nemesség szerepe az ország igazgatásában;

3. A Szent Korona tulajdonának visszaállítása.

 

Királyság mint államforma

A királyságot mint államformát több oknál fogva tartjuk elengedhetetlennek. A legkézenfekvőbb ok az, hogy ez felel meg a magyar nemzet legalább ezerszáz éves hagyományának, amelyet öseink önakaratukból vérükkel és verejtékükkel alakítottak végső formájába.

A másik kézenfekvő ok, hogy a történeti alkotmány jogfolytonossága erőszakkal, a magyar nemzet ellenére szűnt meg, mégpedik 1944. március 18-án annak korlátozott gyakorlati alkalmazásával, majd 1946. február 1-től annak teljes felülírásával egy oktrojált kommunista alkotmánnyal.

Harmadszor pedig az a tény, hogy államalpító Szent István királyunk halála előtt 1038. augusztus 15-én felajánlotta a Szent Koronát, amely az országát jelképezte, Szűz Máriának, a magyarok mindenkori Nagyasszonyának. Alkotmányjogi szepontból nézve ezzel az aktussal egy történelmi szerződés jött létre, amelynek egyik résztvevő fele égi személy. Az égiekkel kötött szerződést bármilyen földi személy csak szúlyos következmények árán bonthat fel, vagy akárcsak módosíthat. Ez a súlyos következmény a múltban beállt és tart mindmáig.

Ami az érdembeli érveket illeti, meg kell mondani, hogy az emberiség történetében három alapvető államigazgatási forma fejlődött ki: a monarchisztikus, az arisztokratikus és a demokratikus. Az elsőre az a jellemző, hogy az ország felett egyetlen egy ember gyakorolja a hatalmat, a másodikara, hogy az arisztokrácia (itt nem egy kiváltságos rétegre gondolok, hanem a legrátermettebbeket az ország vezetésére) és a demokratikusra, hogy ez a nép uralmát képviseli. A történelem arról is adott tanúbizonyságot, hogy önmagában egyik államforma sem megfelelő, már csak azért nem, mert nem zárja ki a visszaélés és az eltorzulás veszélyét. Egy absolút monarchia önkényuralommá fajulhat, egy színtiszta demokrácia pedig anarchiává, hogy csak a két szélső esetet említsem.

A fentiek tükrében ezért egy olyan államigazgatási formára van szükség, amely ötvözi az egyes egyedi formák előnyét és a legmesszemenőbben kiszűri ezek hártányait. Erre a feladatra az alkotmányos monarhia bizonyul a legmegfelelőbbnek. Az az alkotmányos monarchia, amely Magyarországon fennállt az első világháborű végéig és a maga nemében egészen a második Magyar Köztársaságig.

Az alkotmányos monarchiára az a jellemző, hogy az államfő – a szuverén uralkodó, vagy annak nemlévén a kormányzó – nem rövid, meghatározott időre van vállasztva, hanem élete végéig. Személye így stabilizálóan hat a társadalomra, amely biztosítja a hosszútávú folyamatos fejlődést, minek következtében az ország irányzata nincs kitéve a gyakran változó politikai kedélyeknek. Korlátozott, de mégis egy bizonyos sükséges jogkörénél fogva ellensúlyozni tudja a hatalomgyakorlás másik kettő összetevőjét (nem a hatalmi ágakat, az egy más kategória).

Az arisztokrácia szerepe abban nyilvánul meg, hogy az ország igazgatásában a közélet legjobbjai, a legrátermettebb személyek vesznek részt. Ök az országgyűlés Felső Házában foglalnak helyet és ezt a feladatot életük végéig, illetve tisztségük fennállásáig teljesítik attól függően, hogy mint magánszemélyek vagy mint egy intézmény vezetőjeként voltak e feladat teljesítésére meghíva (megjegyzem, hogy nem megválasztva).

Végül a demokratikus elvet kel megemlíteni, amely a nép uralmát biztosítja. Az alkotmányos monarchiának ez az államigazgatási összetevője egy széleskürű, az egész országot átölelő országgyűlési választások útján jut érvényre. Az így megválasztott, jobbára a politikai pártok által jelölt képviselők az országgyűlés alsó házában foglalnak helyet és mandátumuk a választási időszakra terjed ki.

Jelenleg tizenkét monarchia van Európában. Ezek Andorra, Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Liechtenstein, Hollandia, Luxemburg, Monaco, Norvégia, Spanyolország és Svédország, valamint sui generis Vatikán. Ha ezeket az államokat végignézzük, meállapíthatjuk, hogy ezekben zömmel stabil politikai éghajlat uralkodik és hogy Európa gazdaságilag feljett szociális országai közé tartoznak.

A felsorolt európai monarchiák közül részletesebben foglalkoznék Spanyolországgal, mert a múlt század politikai fejlődéséből páthuzamot és tanulságot tudunk levonni Magarországra vonatkozóan. 1931-ben XII. Alfonz király elhagyta az országot, miután kikiáltották a második Spanyol köztársaságot. Nemsokára, 1936-ban színre lépett Franco, akinek egyeduralma 1975-ben bekövetkezett haláláig tartott. Utánna Spanyolországban haladéktalanul hozáláttak a monarchia helyreállításához és a 44-éves megszakítás után mindössze három évre volt szükség ahoz, hogy 1978-ban elfogadják az alkotmányt, melynek értelmében Spanyolország ismét monarchiává let annak minden társadalmi, jogi, és gazdasági következményeivel.

És most nézzük meg, mi történt az alatt Magyarországon. A második világháború befejeztétől az 1989-es rendzerváltásig úgyszintén 44 év telt el, amely alatt nem jutottak érvényre az ezeréves alkotmányunk. Azótal már eltelt 22 év, és mi történt? Semmi! 22 éve az ország szekere egyszer ballra húz, egyszer jobbra, de sohasem előre és senki sem tudja megmondani, meddig tart még ez a bizonytalan állapot. Közben az ország gazdasági helyzete egyre csak romlik, a lakosság elkeseredettsége egyre növekszik.

A fentiek után felmerül bennem a jogos kérdés, mi történt a magyar nemzettel, hogy 22 évig nem tud mit kezdeni az újra kínálkozó szabadságával és a demokrácia adta lehetőségeivel? Mikor következett be közjogi gondolkozásunkban az a lényeges változás, hogy semmibe vesszük öseink több mint ezeréves fáradozását és hagyatékát, és hogy behódolung a mai globalizált világ egyre terjeszkedőbb hálózatának? Sajnos, ki kell mondanom a végzetesnek tűnő következtetést, hogy Franco fasiszta diktatúrája messze nem okozott a spanyol nemzetben akkora pusztítást, mint az ugyanannyi ideig tartó bolsevik diktatúra a magyar nemzet soraiban!

Ez a következtetés tragikus, de ki kellett mondanom. Ezért ideje, hogy 22 év tehetetlenség után végre felébredjünk és kezünkbe vegyük nemzetünk sorsát, hogy biztosítsük további ezeréves fennmaradását.

 

A nemesség szerepe az ország igazgatásában

Egy monarchia, legyen az absolút, alkotmányos vagy parlamentáris, elképzelhetetlen a nemesség aktív szerepe nélkül. Valamennyi monarchiában a mindenkori nemesek döntő szerepet játszottak az ország katonai, politikai, kulturális vagy egyébb vezetésében.

Magyarországon jellemző módon kétfajta nemesség alakult ki a történelem során. Az egyik az ősnemesség, a másik adományos (donatarius), vagy birtokosnak is nevezett nemesség. Az első csoportot  eleve a hazánkba – Kárpát-medencébe visszatérő (nem honfoglaló, amely fogalmat Kazinczy találta ki megannyi új kifejezéssel egyetemben, hogy elfedje a magyar nyelv ősi eredetét) 7 törzs és 108 nemzedék tagjai, illetve azok leszármazottai alkották. Az utóbbi csoport a későbbi évszázodok során folyamatosan jött létre éa fejlődött ki az adomány (donációs) renszer segítségével.

Ha meg kellene indokolnom a nemesség mai, huszoneggyedik századi létjogosultságát, akkor ismét az előző fejezetben említett kézenfekvő indokokkal kell kezdenem: azért, mert nekik köszönhetjük ezeréves államunk létrejöttét és fennmaradsát, azért, mert ez alatt az idő alatt ők gondoskodtak az ország védelméról és fejlődéséről minden elképzelhető téren, azért, mert a magyar nemzetnek ez így volt jó több mint ezer éven át, azért, mert a nemzet akarata ellenére a bolsevik tankok árnyékában lettek erőszakosan kirekesztve a társadalom peremére. Azért, mert mindezért joggal megérdemlik, hogy méltő kiengesztelésben részesüljenek.

De nehogy csak a látszólag felületes és elcsépeltnek tűnő érvekre szorítkozzam, hadd hozzak fel ismét néhány érdembeli okot. E célból segítségül veszem Werbőczi István Opus Tripartitum című Hármaskönyvét, amelyben a nemességről a következőket írja: „a valóságos nemességet hadi szolgálatokkal és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással erősítik meg“. Werbőczi mindezt 1514-ben írja a korábban spontán kialakult szokásjog alapján.

A nemesség tehát nem egy mesterségesen létrejött kiváltságos társadalmi réteg (volt), amelynek kétes lenne (lett volna) a társadalmi szerepe, hanem egy olyan személyekből álló közösség, akik saját képességükknél fogva és saját cselekedetükkel természetes módon bebizonyították, hogy a legjobbak közé tartoznak.

A nemesek és a mai politikusok között van egy lényeges különbség. Felmenőink – a nemesek először tettek valamit hazájuk érdekében és utánna vagy elismerésben részesültek adomány, azaz nemesi rangra emelés formájában, vagy nem. A politikusok először a választások segítségével felemeltetik magukat az előjogokat élvező honatyák soraiba, majd utána az ország érdekében vagy tesznek valamit, vagy nem.

A nemesekkel kapcsolatban sok előítélet uralkodik mai társadalmunkban. Ez részben az utolsó évszázadok során az örökös uralkodó család javára kialakított főnemesi réteg nagy részének nem igen a nemzet javára tanúsított magatartásának tudható be, részben az 1848-as forradalom után kialakult dzsentri életmódnak, részben pedig az elmúlt évtizedek szándékos és alaposan átgondolt ideolólogiai alapokon nyugvó tudatferdítésnek.

A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a nemességgel nem csak előjogok jártak, ahogy azt sokan tévesen hiszik, hanem kötelességek is. A nemesek nem csak az adófizetés alól voltak mentesítve (hogy más jogokat ne említsek), hanem továbbra is a Szent Koronának voltak kötelesek szolgálni. Ezek a kötelességek éppúgy, mint  az előjogok, nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

A nemesség tehát kötelezett. A nemesség nem csak a haza érdekében tett cselekedetek után adományozott javak élvezését jelentette, hanem a megadományozott nemest arra is kötelezte, hogy javait ne csak saját hasznára élvezze, hanem a Szent Korona hasznára.

Meg kell állapítanom, hogy amikor nemességről beszélek, akkor olyan nemesekre gondolok, akik a Szent Koronáért szereztek érdemeket, nem pedig egy uralkodó család egyéni érdekeiért. Nekünk olyan nemesekre van szükségünk, akik a végeken védték az országot és ezért nem volt idejük az uralkodó udvarán tetszelegni, hogy előbb vagy utóbb valamilyen főnemesi rangot kapjanak. Nekünk Dobó Istvánok kellenek és nem Pálffy Jánosok. Egy olyan nemesi rétegre van szükségünk, amely soha nem bocsátotta áruba hazáját, amely évszázadokon át bebizonyította nemzetünkhöz, anyanyelvünkhöz és keresztény/keresztyén hitünkhöz való hűségét, amelyben a nemzet többsége megbízik és bátran rábízza további sorsát.

 

A Szent Korona tulajdonának visszaállítása

A magyarországi földbirtokhoz való jog hűen tükrözte a nemesség kétféle jogállásának mivoltát. A hazatéréskor szerzett vagyon a hazatérő nemzedékek tulajdonában volt, míg az adományozott javak a Szent Korona tulajdonában.

Az ősi vagyont az ősnemesek családjain belül szigorú szabályok szerint örökölték, fiú- és leánygermekek egyeránt, miközben ez a vagyon továbbra is a családot képező közösség közos tulajdonában maradt.

Nem ez volt a helyzet az adományozott földbirtok esetében. Ez az uralkodó által történt adományozás után is a Szent Korona tulajdonában maradt, mert a megadományozott személy ezt csak a birtokába kapta. Mivel már a középkori Magyarországon is érvényben volt az a római jogból eredő szabály, hogy senki sem ruházhat át másra több jogot, mint amennyivel maga rendelkezik, az adományos nemeseknek nem állt jogukban a birtokukban lévő földi javakat elidegeníteni.

Ez a helyzet uralkodott 1848-ig, mígnem az áprilisi törvények – hivatkozva arra, hogy a meglévő elavult tulajdonjogi viszonyok akadályozzák az ipar és ez által az ország gazdasági fejlődését – megszüntették az ősiséget (ősi családok közös tulajdonát), az úrbéri rendszert (a földbirtokos és a jobbágy közötti birtokrendszert), valamint a hűbéri rendszert (a Szent Korona és a földbirtokos közötti birtokrendszert). Ennek következtében az addig közös tulajdonban lévő ősi vagyon átszállt a közösséget alkotó személyek magántulajdonába, hasonlóképpen az adományozott javak átszálltak a földbirtokos és a jobbágy magántulajdonába.

Mivel a magántulajdonban lévő vagyonnal a tulajdonosa könnyebben tud rendelkezni – ellentétben a köztulajdonban lévő vagyonnal, Magyarország földterülete és vele együtt nemzeti ásványkincse könnyű prédává vállt az egyre jobban terjeszkedő liberális alapokon működő kapitalista gazdasági rendszer hatalmasai számára. Kik voltak ezek, könnyen megtudjuk, ha belegondolunk, kik voltak a tulajdonosai az 1848 után létrejött ipari létesítményeknek.

A cél elérése szempontjából elegendő lett volna megtartani a meglévő tulajdonjogi viszonyokat (lásd Egyesült Királyság) és csak a birtoklásra vonatkozó szabályokat módosÍtani. Amint a későbbi fejlemények beigazolták, a radikális földreformnak és annak a folyamatnak, amely utánna következett, végzetes következményei voltak Magyarország számára, amelyek máig tartanak.

 

Csehszlovákia létrejötte és a Trianoni békeszerződés

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után 1918. október 18-án Prágában összehívták a cseh Nemzeti Tanács ülését, amelyen rögtön az első nap folyamán kikiáltották az első független Csehszlovák államot.

Két nappal később, 1918. október 30-án a felvidéki Túrócszetmártonon gyülekezetet tartottak, amelyen a résztvevők, miután tudomást szereztek Csehszlovákia létrejöttéről, a szlovák nemzet nevében – hivatkozva önrendelkezési jogára – nyilatkozatot fogadott el, amellyel többek között kinyilvánították, hogy csatlakoznak az újonnan meglalkult államhoz. Csehszlovákiában azóta október 18-a állami ünnep volt mint a csehek és szlovákok első független állama megalakulásának napja.

Eddig a hivatalosan terjesztett történelmi adatok, amelyeket Felvidéken már az elemi iskolától kezdve gyúrnak a nebulók fejébe. De vizsgáljuk csak meg más szemszögből, mi is történt azokon a bizonyos napokon.

Tehát: október 28-a mint a két nemzet közös államának létrejötte, de a szlovákok csak két nappal később csatlakoztak. Akkor viszont október 28-án legfelljebb csak a csehek független állama jöhetett létre, de a hosszú éveken át tartott állami ünnep dátuma nem erre utal. Ha pedig Csehszlovákia létrejöttét arra a napra tesszük, amikor a szlovákok is csatlakoztak, akkor ez a nap nem október 28-a, hanem október 30-a. Milyen manipuláció és történelmi csalás (vagy nevezzük inkább hamisításnak) történt itt tulajdonképpen és történik a mai napig? Nem elhanyagolható az sem, hogy a túrócszentmártoni nyilatkozat eredeti szövege nem maradt fenn; ezt csak utólag szerkesztették meg egy résztvevő elbeszélése alapján. Akkor milyen hitelességet tulajdoníthatunk ennek az állítólagos dokumentumnak, ha egyes források alapján még a résztvevők közül is sokan hamisítványnak tartják a szövegét? Milyen háttérmaipuláció ment itt végre, ki irányította mindezt és kinek érdekében?

De menjünk tovább az elemzésben! Minden államnak megvannak a maga szükséges jogintézményei, amelyek nélkül egy állam nem állam. Ezek első sorban az államterület és az állampolgárság, továbbá az állami szimbólumok, az intézményrendszer, a monetáris rendszer, a gazdasági rendszer, és így folytathatnám. A továbbiakban csak az első kettőre korlátozom magam, mert ezeket alkotmányjogi szempontból Magyarország számára is fontosnak találom.

Tegyük fel az egyszerű és a fenti adatok alapján most már mindenki számára kézenfekvő kérdést: mivel cstlakoztak a szlovákok a közös államba, azaz mit vittek magukkal a közösbe? Emlékeztetőül ismétlem, hogy 1918 októberét írunk, de a Trianoni kényszerződés csak 1920 júnisában köttetett meg. Az egyedül elfogadható válasz – tiszteletben tartva a nemzetközi jog szabályait – kizárólag az lehet, hogy semmivel. Magyarország államterülete ugyanis 1920. június 4-ig egységes volt, még akkor is, ha Magyarország felosztásáról a győztes hatalmak már egy évvel korábban a Párizsi ú. n. békekonferencián megállapodtak. Hogy nézhetett ki Csehszlovákia 1918. évi térképe? A nemzetközi jog szerint Csehszlovákia államterülete csak Csehország területére korlátozhatott. Akkor viszont Csehszlovákia 1918. október 28-i létrejötte ebből a szempontból is egy mérhetetlen nemzetközi méreteket öltő hazugság és csalás!

Ha a fentiek ellenére valaki mégis azt vallja, hogy az 1918-as Cehszlovákia államterülete a Trianoni kényszerződésben véglegesített határokkal volt meghatározva, erre – ismétlem, hogy a menzetközi jog szabályait betartva – csak úgy kerülhetett sor, hogy Csehszlovákia jogtalanul magáénak vallot és bitorolt egy szuverén szomszédos állam egységes területének egy részét. Az 1918 és 1920 között okozott károkért – és ezekből van minden mennyiségben - Csehszlovákiának, illetve Szlovákiának mint egyik utódállamának felelnie kell.

A fentiek megfelelően vonatkoznak az állampolgárságra is.

Próbáljuk most elemezni, mi történt volna, ha 1848-ban Magyarország államterületét nem vonják ki a Szent Korona tulajdonából. A történelemben megengedhetetlen arról spekulálni, mi lett volna, ha, ezért a továbbiakban csak feltételezésekre, illetve kérdések megfogalmazására korlátozom magam.

Magyarország földi javainak, amelyek egy úttal államterületét is képezték, magán kézre való átruházása minden esetre megkönnyítette Csehszlovákia létrejöttének botcsinálta megmagyarázását. Az ország vezetői előtt szinte a földön hevert az az érvelés, hogy hiszen a szlovákok a felvidéki saját földtulajdonukat vitték be a közösbe még akkor is, ha a tulajdonjogi viszonyokon túlmenően ez a föld 1918-ban még Magyarország szuverén államterületét képezte.

Aki most azt gondolja, hogy túlzásba viszem a dolgot, azt bátorkodom emlékeztetni a Golán-fennsíkon kialakult helyzetre vagy Magyarország államterületének jelenlegi felvásárlására külföldi állampolgárok részéről. Ha még valaki ennek ellenére is kitartana abban, hogy érvelésem abszurd, annak bátorkodom szíves figyelmébe ajánlani, hogy Szlovákiában a Beneši dekrétumok alapján álamosított ingatlanok visszaszerzésére a vonatkozó törvény szerint külföldi állampolgár nem jogosult. Az utóbbi alapján azt gyaníthatjuk, hogy a mai Szlovákia igen megfontoltan és előreláthatóan meg akarja magát óvni attól, hogy egyszer vele is az essen meg, ami a Közel-Keleten, illetve Magyarországgal több ízben, azaz hogy magántulajdon jogcímén elveszítse államterülete bizonyos részét.

 

Beneši dekrétumok és a Párizsi békeszerződés

Az fent vázolt forgatókönyv hasonlóképpen megismétlődött a második világháború utáni Csehszlovákia helyzetét szabályozó Beneši dekrétumok esetében.

Mielőtt foglalkoznák a lényeggel, előrebocsátom, hogy Eduard Beneš dekrétumai kibocsátásakor nem is volt Csehszlovákia államelnöke, tehát ebben a minőségben eleve nem volt jogosult erre a tevékenységre. Az 1920. évi alkotmány szerint Benešt 1935-ben választottotta meg a nemzetgyűlés 7-éves időtartamra. Beneš 1938-ban a Müncheni egyezmény megkötése után, amely Csehszlovákiát megszüntette úgy, hogy két részre – Cseh tartományra és Szlovákiára osztotta - lemondott tisztségéről, majd elhagyta az országot. Azonkívül 1942-ben a hétéves hivatali ideje lejárt, és nem volt és nem is lehetett újonnan megválaszva, mert a Csehszlovák nemzetgyűlés szét volt oszlatva. Így Beneš dekrétumai eleve érvénytelenek.

A továbbiakban tételezzük fel, hogy az 1945. évi Beneši dekrétumok valamilyen módon mégis csak érvényesek, például azért, mert állítólag kényszerítve lett volna lemondani, vagy a különleges haborús helyzetre való tekintettel, vagy bármi. Ebben az esetben nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az első Bécsi döntés értelmében a Felvidék visszacsatolt része a Párizsi kényszerődés 1947 szeptemberében történt megkötéséig – hasonlóképpen, mint az előző esetben – még Magyarország államterületét képezte. Amennyiben a Beneši dekrétumokat 1945 és 1947 között a Felvidék ezen részén alkalmazták, akkor egy más, szomszédos szuverén állam területén hajtottak végre cselekményeket, ami a nemzetközi jog szerint megengedhetetlen. Konkrétan arról van szó, hogy a szlovák nép ellenségének minősített (magyar anyanyelvű) állampolgárok tulajdonában lévő földet kisajátították és ami még borzasztóbb, az ilyen személyek zömét mint egy idegen ország állampolgárát akkor még saját államterületükről egyszerűen elhurcolták Csehországba kényszermunka rabszolga feltételek mellet történő végzése céljából.

A nemzetközi jog szerint ez is minősíthetetlen, ezért Szlovákiának mint Csehszlovákia jogutódjának ezért a tettéért is felelnie kell.

Hozzáteszem, hogy hasonló volt a helyzet az 1946. február 27-i lakosségcsere-egyezmény alapján 1946 és 1947 szeptembere (Párizsi kényszerződés) között végrehajtott lakosságcsere esetében. Itt – jogi szemszögből nézve – az történyt, hogy Csehszlovákia beavatkozott Magyarország belügyeibe azzal, hogy állampolgárait áthelyezte nem Csehszlovákián kívülre, hanem Magyarországon belül annak déli területeire. Ez is egy elképesztő jogsértés.

Mindez nem következhetett volna be, vagy legalább is nehezebben lett volna indokolható és végrehajtható, ha Magarország államterülete a Szent Korona tulajdonában maradt volna. A Beneši dekrétumok ugyanis nem mindenkire vonatkoztak, hanem csak a vonatkozó dekrétumban meghatározott személyekre. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kisajátítás nem vonatkozott a Felvidék visszacsatolt részére mint egy egységes területre, hanem csak azon elkülönített részeire, amelyek az érintett személyek tulajdonában voltak. A Beneši dekrétumok általános egyetemes alkalmazása Felvidékre, ha az a Szent Korona tulajdonában lett volna, megítélésem szerint lehetetlen lett volna, vagy ha mégis, akkor egy idegen ország területének önkényes bekebelezését jelentette volna, ami sokkal súlyosabb nemzetközi következményeket vont volna maga után.

 

A jelenlegi helyzet lehetséges orvoslása

A Magyar Köztársaság (2012. január 1-e után Magyarország) nevet viselő létesítmény szerintem nem tekinthető az alkotmányos jogfolytosság megszakítása előtti Magyarország jogutódának. A jelenlegi magyar állam első sorban azér nem tekinthető jogutódnak, mert erőszakkal, a magyar nép ellenére jött létre, ami ellenkezik nem csak a nemzetközi joggal, hanem Magyarország történeti alkotmányával is.

Nem szabad továbbá figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Jugoszlávia és Csehszlovákia, illetve ezek utódállamai is az Osztrák-Magyar Monarchia jogutódjainak tekintik magukat. Ennek következtében az esetleges nemzetközi bíróságon folytatott pereskedés tárgyi érvelés helyett egy alacsonyabb szintű vitára süllyedhetne, amely kimenetele Magyarországra nézve bizonytalan lenne. Ha Magyarországon ismét hatályba lépne az eredeti, a történeti alkotmánynak megfelelő alkotmányos jogrend, az a dilemma megszűnne.

A 2010. április 18-án elfogadott alapszabály preambuluma kimodja, hogy „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.“ Ez magyarul azt jelenti, hogy az 1946. évi I. sz. törvényt és az 1949. évi XX. sz. törvényt kezdettől fogva semmisnek tekinti, azaz hogy többek között Magyarországot – legalább is a megnevezett alkotmányok szerint - nem tekinti köztársaságnak, hogy mást ne említsek.

Azért mondom, hogy legalább is, mert a törvényhozó az alapszabály további részeiben nem következetes, mert több helyen ellentmod saját magának. A preambulumban két mondattal lejjebb az áll, hogy „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az elsõ szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.“ Az alapszabály B cikkének 2. pontja kifejezetten kimondja, hogy „Magyarország államformája köztársaság.“

Az idézetekből számomra az derül ki, hogy a törvényalkotó valamilyen, számomra ismeretlen és csak feltételezhető oknál, vagy okoknál fogva nem hajlandó világosan és egyértelműen fogalmazni. Agyafúrt és az alapszabály szövegébe átgondoltan bekomponált nem egyértelmű fogalmazásokkal, amelyekek lényegét és egymás közötti összfüggéseit csak egy szakember képes kibogozni, azt a látszatot szándékozik kelteni, hogy a jelenlegi hatalmat gyakorló politikai elit őszinte szándéka a történeti alkotmány jogfolytonosságának helyreállítása. A valóságban, feltételezésem szerint, arra megy ki a játék, hogy továbbra is megtarsa vezető állását a társadalomban. Megállapítani, hogy ezt nem akarja (például hatalomvágyból) vagy nem tudja (például mert a külföldi bankok és multicégek hálójában vergődik), nem az én feladatom és nem is tartom fontosnak. Minden esetre ez a magatartás a nemzet megtéveztését, félrevezetését jelenti.

Az hogy a történeti alkotmány jogfolytonossága teljes mértékben helyreálljon és hogy a jelenlegi polikai vezetés átadja a hatalmat a nemzet hiteles képviselőinek, a mi közös feladatunk. Ezt a feladatot csak a nemzet széleskörű összefogásával tudjuk elérni.

A végső cél, az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy Magyrország sikeresen érvényesíthesse jogait és orvosolhassa a múlt sérelmeit úgy belföldi mint nemzetközi szinten az, hogy visszaáll az az alkotmányjogi állapot, amely a történeti alkotmánynak minden egyes részében megfelel. Ehez az szükséges, hogy az államforma a nemzet akaratából ismét királyság legyen, visszaáljon a Szent Korona közjogi szerepe és a földtulajdon, valamint az állampolgárság ismét a Szent Koronát illesse meg. Ezzel egy csapásra sok olyan probléma megoldódna, vagy legalább könnyebben megoldhatóvá vállna, amelyek a mai helyzetben szinte kilátástalannak tűnnek.

 

Dr. jur. Dr.-Ing. Práznovszky Miklós

Nobilitas Carpathiae országos elnöke

Érsekújvár